Hunor és Magyar

Egyszer régen, sok-sok téllel azután, hogy a Hadak Ura kardjával a földmélyi odvakba suhintotta a rút Ordasfattyakat, sok-sok nyárral azután, hogy a vén Puszta, emberek ősatyja aranyos szekéren felszállt a nagy isten jobbjára, messze, messze innen, az égbe nyúló Rif-hegyek tövében, de még azon is túl, tágas rónaságon, nagy folyó vizénél, ott élt az öles termetű óriás, Ménrót. Vadat ha űzött, prédát ha kutatott erdők sűrűjében, nem volt párja néki hetedhét vidéken. Mert nagy kedve tellett Ménrótnak a vadhajtásba' - ej, rengetegnek barmaival beh sokszor kelt ölre! -, de mellében a szív még örvendőbb dobogott, ha szeme két enfiára, a széles vállú Hunorra, a szilaj lelkű Magyarra futott.

Mert bátor volt a két ifjú, s tüzes: viharos szél ellette a paripáikra nem kellett puha ülésű nyereg, nem kellett acélos zabla, sallangos fék, szűzi hívság. Lóhátra pattantak ők enélkül is, hogy versenyt nyargaljanak erős szélviharral a pusztán át.

Szólott pedig egyszer Hunor az öccséhez:

- Nosza, Magyar, édes vérem, kedvem szottyant erdőt bújni, vadat meghajtani, ha a te kedved is úgy tartja, induljunk naptámadat előtt.

-Készen tlálsz, bátya, mert aggnak tetsző a pihenés. Ráérünk madj veszteg ülni, sátrak hűvösében pihenni, ha hószin szakáll veri mellünk, s elillant inkunkból már mind az erőnk.

Másnap aztán pirkadatkor taplon volt már a két testvér, s vélük agyütt száz jó vitéz.

- Hajrá legények, indulunk! - harsant fel hunor s Magyar, és el is indult víg kedvtelésre, vadűzésre a délceg csapat. Ahogy aztán kelet mödül kiragyogott sugara a koronás napnak, mintha csak a földből bukkant volna elő, egy irdatlan szarvasím nézett szemközt a csapattal. Csoda volt az állat, nem látták mását se előtte, se azóta: homlokán ágas-bogas szarvaskorona ékeskedett, de izmos nyaka el nem görnyedt alatta, könynen hodozta, véle bátran büszkélkedett.

- Királyi vad, istenemre! - szólott hunor, s lekapta válláról karcsú ivét, felajzotta annak feszülő hurját, megpendítette legjobb nyílvesszejét. Röpült a nyíl, szállott gyorsan, amde még sebesebb votl a szarvasgím iramodása. Kevés volt arra százkét vitéz nyila, hogy eltalálja.

- Utána...utána!...

Haj, de a szarvasgím erdőnek lakója! Ismeri őt midnen rejtek, elfedi fa s cserje;füvet se görbít tán könnyű lépte. Iramodik, szinte száll, szél se éri utol nyomát.